
Incze Ádám ·
Az „igen, de” csapdája – amikor a szakértelem akadályozza a közös gondolkodást
Vezetőként rendszeresen találkozom eltérő szakértői álláspontokkal. Jogászok, közbeszerzési tanácsadók, műszaki és pénzügyi szakemberek sokszor ugyanazokat a tényeket ismerve jutnak különböző következtetésekre.
Ez önmagában nem probléma. A nehézség ott kezdődik, amikor a szakmai vita a közös gondolkodás helyett a saját igazunk megvédéséről szól.
„Igen, értem, amit mondasz, de én úgy gondolom…”
Ismerős mondat. Látszólag meghallgatjuk a másikat, valójában azonban gyakran már az ellenérveinket fogalmazzuk. Nem feltétlenül arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit tanulhatunk a másik nézőpontjából, hanem arra, hogyan bizonyíthatjuk a saját álláspontunk helyességét.
A szakértelem és az énfejlődés nem ugyanaz
A szakmai tudás gyarapodása nem feltétlenül jár együtt az önreflexió és a nézőpontváltás képességének fejlődésével.
Susanne Cook-Greuter egofejlődési modellje éppen erre világít rá. A „Szakértő” fejlődési szinten az ember erősen azonosulhat saját tudásával és következtetéseivel. A későbbi fejlődési szinteken egyre inkább képessé válhat több nézőpont egyidejű befogadására és integrálására.
Attól, hogy valaki kiváló szakember, még nem feltétlenül képes megkérdőjelezni saját gondolkodási kereteit.
Pedig vezetőként éppen erre van szükségünk.
Az „igen, de” helyett az „igen, és”
A különbség elsőre csupán nyelvi:
„Értem az álláspontodat, de szerintem nem így van.”
Helyette:
„Értem az álláspontodat, és látok egy másik szempontot is.”
Az „és” nem jelenti azt, hogy minden vélemény egyformán helyes. Azt jelenti, hogy megengedjük: a másik nézőpontja olyan összefüggést is feltárhat, amelyet mi eddig nem vettünk észre.
A vezető feladata ugyanis nem az, hogy eldöntse, melyik szakértő tudja meggyőzőbben megvédeni az igazát, hanem hogy a különböző szakmai szempontokból a lehető legjobb döntés szülessen.
A következő generációk új vezetői kihívása
Mindez különösen fontossá válhat a most felnövő generációk munkaerőpiaci megjelenésével. Egyre több fiatal számára a tekintély önmagában nem elegendő érv. A „mert mi így szoktuk” vagy „mert mindig is így csináltuk” típusú magyarázatok helyett racionális indokokat, következetes érvelést és valódi párbeszédet várnak. Készek megkérdőjelezni olyan konvenciókat is, amelyeket a korábbi generációk természetesnek fogadtak el.
Ez a jövő vezetői számára egyszerre jelent többletkihívást és lehetőséget.
Ugyanakkor a tekintélyelvű gondolkodás meghaladása még nem feltétlenül jelenti a többnézőpontú gondolkodás képességét. A saját racionális következtetéseinkhez éppúgy ragaszkodhatunk, mint korábban a megszokott szabályokhoz.
A jövő vezetői számára ezért nem az lesz a legfontosabb, hogyan fogadtassák el a tekintélyüket, hanem az, hogyan teremtsenek közös gondolkodást különböző tudású, tapasztalatú és szemléletű emberek között.
Az önreflexió mint vezetői eszköz
Jómagam is ebből az utcából jövök. A szakértői bizonyosságtól a többnézőpontú gondolkodásig vezető létrát magam is végigjártam, és pontosan látom, hogy még mindig bőven van mit tanulnom.
Korábban természetesnek tartottam, hogy egy alaposan kialakított szakmai álláspontot következetesen meg kell védenem, bármi áron. Ma már egyre inkább felismerem, hogy a fejlődéshez néha éppen ennek az ellenkezője szükséges.
Mostanában tudatosan gyakorlom az önmegfigyelést. Amikor valaki ellentmond nekem, igyekszem észrevenni a saját belső reakciómat.
Valóban kíváncsi vagyok arra, amit mond? Vagy máris azon dolgozom, hogyan bizonyítsam be, hogy nekem van igazam?
Ez az egyszerű önreflexió sokszor többet ér, mint egy újabb szakmai érv.
A gyakorlatban három dolgot tartok különösen fontosnak:
- Megérteni, mielőtt vitatkozunk. Valóban megértettem a másik érvelését?
- Megkérdőjelezni a saját bizonyosságunkat. Mi változtathatná meg az álláspontomat?
- Integrálni a nézőpontokat. Mit lát a másik, amit én nem, és hogyan segítheti ez a jobb döntést?
A vezetői érettség valódi próbája
Egy jó szakértői csapatban nem kell mindenkinek egyetértenie. A szakmai viták értéket teremtenek, ha a résztvevők nemcsak meggyőzni, hanem megérteni is akarják egymást.
Számomra a vezetői fejlődés egyik legfontosabb felismerése, hogy nem kell feladnom a saját álláspontomat ahhoz, hogy valóban befogadjam a másikét.
És talán éppen itt kezdődik az intellektuális alázat: amikor már nem az a legfontosabb kérdés, hogy „hogyan győzzem meg a másikat?”, hanem az, hogy:
„Mit nem látok még, amit a másik nézőpontja megmutathat?”
